Négy éve lehetett, amikor bejelentkeztem a nőgyógyászhoz. Valami nem stimmelt, éreztem, mert meglepően sokat jártam pisilni. Pontosan olyan érzés volt, mint amikor terhes lettem: a megnövekedett méh eleinte mindig nyomja a hólyagot. Később kiemelkedik a kismedencéből és megszűnik a folytonos vizelési inger, de az első hetekben állandóan pisilem kellett, emlékszem.
"Lehet hogy megnőtt a méhem? Lehet, hogy daganatom van?" - a kérdést persze csak magamnak tettem fel ilyen egyértelműen, az orvosnőnek már nem mertem. Egyrészt kicsit szégyellem a rákparámat (ami attól még van), másrészt tisztában vagyok vele, hogy az orvosok meglehetősen rosszul viselik, ha a páciens diagnosztizálja önmagát. A diagnózist csak ők mondhatják ki, a betegnek csak a tüneteit van joga sorolni.
Ám legyen. Elmondtam a dokinőnek, hogy sokat pisilek, és pont olyan, mint amikor terhes lettem, azzal a különbséggel, hogy nem vagyok terhes. De nem lehet, hogy valamiért megnőtt a méhem...?
A szokásos bimanuális vizsgálat következett, ultrahangról szó nem volt, mivel a magánrendelőben nincs ilyen készülék. A doktornő nem talált semmi különöset, azzal bocsátott el, hogy biztos sokat iszom így nyáron, a meleg miatt, attól pisilek gyakran.
Ebben maradtunk. Hittem neki, mert hinni akartam. Igaz, a nyár idővel elmúlt, de hát nincs nőgyógyászati bajom, talán csak öregszem, biztos kevesebb vizeletet tudok visszatartani - diagnosztizálgattam magamat tovább. Ez kényelmes diagnózisnak tűnt, hiszen mindenki megöregszik, az tényleg természetes folyamat.
Igaz, akkor még alig 45 éves voltam, ami messze nem öreg néni kor, de ezen a mellékes körülményen lazán túltettem magam.